Úgy magamra parancsolnék,
“-Szállj,repülj el kicsiny madár!”
Oldalról vállam zárogatom:
-Indulj már, haladj már!
De lábam földbegyökerezett farönk
Tart egy helyben, nem mozog
Hátamon tonnányi súlyként
A félelem ül, rab vagyok..
Saját testembe vagyok bezárva
Szívem szomorú láncait rángatom,
-Szállj már, indulj, repülj fel!
Nem akar, hiába szólítgatom.
Nehéz ez az út! -súgja, lelkem közepén egy rezdülés
És hallgatok rá, mert tudom
Ez nem ellenem szól, csak szimpla érvelés
“-Csak egy pillanat még!”-kérlel csendesen,
s hagyom magam neki
“- olyan nehéz elengedni ami volt…-mondja,
S ami jön… elfogadni…
