Mint a kitaszított,
Aki kintről befelé tekint
Az ablakon, nézem,
Ahogy telnek az évek:
Emlékké szelídülnek
A könnyű léptek
A harmatos fűben,
Ott az iskola előtt,
Ahol néha te vártál rám,
Néha pedig én vártalak téged.
Akkor még azt hittük,
Hogy mi mások vagyunk,
Hogy a gyermekkor
Végtelen,
Hogy az együtt örök,
A külön pedig pillanat,
S hogy az életnek
Nem szab más határt,
Csak a képzelet.
Ne keresd, már nincs meg
A labda, sem a pálya
A fák alatt, a poros pad,
A háló, vagy a zöld vascölöp.
Nincs már ott senki,
Aki az emlékeinkbe illene.
A hosszú délutánok elmúltak,
Akár a szél
A dombok felett.
Ahogyan elmúlt a nyár
Tiszta fénye is,
A színek éle,
És nem maradt más,
Csak az arcra öltött,
Merev félmosoly.