Ez az idő már nem jön vissza többet.
Elhagyom végleg a családi fészket.
Tükörből gyermekarcom könnyhullva nevet,
Csodálkozva nézi: felnőtt lett e gyerek!
Néha már csak hallgatok:
Az utolsó tételekben nem sokat játszom:
Egy-egy menettel a szinfóniát lezárom.
Itt-ott hozzáadok még néhány búcsú triolát,
De inkább figyelem, a dallam hogy alakul át.
Még pár homokszem, s a záróhang után tapsolok,
Aztán új dalba kerülök, s duettet játszhatok.
De az édes szülői altató
Megőszülésig lesz majd hallható.
A sok felejthetetlen kvartett
Szívemet szorítja-öleli,
Mindig ereimben folynak majd
A jól ismert édes hangjai.
Olyan volt, mint egy álom, egy felhőn zajló mese.
Pillanatait nem feledtetheti semmi se.
Őrült hurrikán, gondtalan játék,
Végtelen nevetés: kedves gyermekkorom.
Múlhatnak évek, de amíg élek,
Kincsként őrizni fogom.
Tudom, hogy erre a szigetre bármikor visszaevezhetek,
Hiszen e családnak én mindig része leszek.
De van valaki, aki nélkül egész már nem leszek;
Valaki, akivel e szigetről most elevezek.
S bár sírnom kellene, hisz’ elhagyom a szigetet,
Mégis öröm tölti be egészen a szívemet.
Hozzám illő társat adott mellém Jó Atyám,
Hatalmas szeretetet árasztott így reám.
Ilyen mély és tiszta szeretet,
Egyedül csak Istentől jöhet.
A szeretet Isten csodája valóban:
Több fele osztom, mégis nő egyre jobban!