Barna Nikoletta
Szellem
Tüzes alkonyokon,
Mikor megremeg a nád,
S előkúszik a vad homály,
Szellem Táncol a romokon.
Látni hamvadt arcát,
A szeme rikító kékjét,
Mely betölti az este fényét,
S hallani szívből jövő sóhaját.
Ott áll a móló szélén,
S nézi a nyugodt vizet,
Míg el nem jön az éjfél,
Mikor elhullajt számtalan könnyet.
A kis cseppek sorban,
esnek a vízbe hullámokat
hagyva a nyomukban.
Melyeket a tó lassan elringat .
Megszakítja a csendet,
Egyre hangosabb zokogása,
Rég látott ő már ily szépet
Mint az éj e bársonyos illúziója.
S amikor édes nedűt ont a hajnal,
Lelke végre megnyugvást lel,
Mosolyra nyílik Ajka,
S árnya tovakel az északi széllel.