Veled szemben ülök és bámulom az eget.
Legalább annyira szép, mint a két szemed.
Annyira agyoncsépelt ez a hasonlat,
Hogy meglepődnék ha bárkiben is katarzissá változna,
De most bennem öröm, hogy ez a felismerés az enyém marad még akkor is,
Ha ezt már rengetegen évszázadok óta felismerik.
Nem várok el tőle többet annál amit kaphatok.
És ez most olyan szép és annyira tökéletes,
Mint ahogy elmélyülve nézem az égszépkék szemed.