Nála szomorúbb embert még nem láttam,
Hogy mikor lesz vége, egyre jobban várta.
Egyedül volt, a magány még is őt kergette,
Átölelte éjszaka, hozzá bújt, szerette.
Választ sosem adott, némán pityergett,
Rég elment a tél, még is didergett.
Sosem láttam orcáján a mosolyát,
Régóta keresem boldogsága gyilkosát.
Láttam fáradt tekintetében a félelmet,
Bármit megadnék, hogy nélküle élhessen.
Kérdem tőle, miért félsz, ha éltedből nem kérsz?
Ha nem vársz vendéget, ha sosem sem ígérsz?
Hogy utálhatod ennyire magad?
Hogy akarsz át törni ezernyi falat?
Tenned kéne azért, hogy jobb legyen,
Nem várhatod el, hogy más megtegye.
Hiszen csupán a haragod van,
Tán ezért sírsz át züllött hajnalokat.
Miért nem teszel érte?
Miért nem teszek érte?..