Fekszem egyedül vetetlen ágyamon
És komor gyászruhámra nézek fel.
Mellettem nyitott fényképalbum
Tele fekete-fehér emlékekkel.
A sziklás hegyek mögül már nem virrad a Nap;
Vége a nyárnak, lehullott az első falevél.
Eltűnt a nevetés, csak megjátszott öröm maradt,
Mióta minket itthagyva örökre elmentél.
Ó Istenem, milyen önző voltam,
Könnyeimtől nem láttam könnyeid.
Csukott szemmel, álmodozva próbáltam
Megérinteni az elmúlás széleit.
Eljöttem hozzád, itt állok a koporsód előtt.
Kérlek, mondd, hogy hallod a hangomat!
A fájdalom már elvette tőlem minden erőm
S a hajnali szellő szárítja könnyes arcomat.
Magas fenyőfák hosszú ösvényén,
A jéghideg sírkövek mellett
Varjak szomorú károgása kísér,
Mely örök himnusza lett e helynek.
Tavasszal, mikor virág nő a sírodon
És nyáron, mikor felperzseli a Nap,
Vagy ősszel, mikor száraz levél hull rá
És télen is, mikor hó takarja.
Temető ez, rideg sírkert,
Fáradt lelkek sötét nyughelye.
S én könnyes szemekkel kell nézzem
A nevedet egy kőbe vésve.
Mondd, hogy hagyhatnálak itt téged?
Menjünk haza, kérlek, gyere velem!
Hogy ülhetnék a meleg kandalló mellett,
Míg te egyedül alszol a hideg földben?
Perzsel a nap, én mégis fázom,
Belebetegedtem a hiányodba.
Újra gyász, ugyanaz a fájdalom,
Most az égiektől duplán kapom vissza!
Miért jövünk erre a bűnös világra?
Miért születünk meg, ha úgyis meghalunk?
Miért kell szenvednünk, mit ér a vezeklés,
Ha az elsők bűnétől úgysem szabadulunk?
Oh, Ádám, miért üzettettél ki az Édenből?
Ezzel elvéve tőlünk az örök életet:
Egyetlen falat a tiltott gyümölcsből
Megpecsételte sorsát az emberiségnek.
Tőletek kaptuk az eredendő bűnt
És örököltük gyarló önzésetek.
A tudással megöltétek a jövőt,
Megszegve az Istennek tett ígéretet!