Érzem a bőrömön – pont ahogy akartam
Pókhálókon csillogó esőcseppek
Méreggel átitatva – megadtam magam
Salsa a cseresznyeízű édenben
Szeretném, ha egyszer együtt is eláznánk
Ha megbánás nélkül a viharban táncolnánk
Szeretném, ha látnál onnan a magasból,
A fellegek fölé épített váradból
Csendben nézem, ahogy áznak a fenyvesek
Eső a bőrömön, végig, a hajamon
Érzem a messzeségből hozzám érő lelkedet
Eső a szívemben, csókod a nyakamon
Felhők könnyei, azok az édes cseppek
Pókok sírásától véres hajamban a margaréta
Ütőerem a dörgések ritmusára lüktet
Gyere, akaszd fel kabátod a bordáimra!
Kinyújtom karjaim, hogy elérjem az eget,
Hogy elérjelek téged, a végtelenséget
Arany szempilláidon napfény nyer viadalt
Kitárt karjaimmal átölelem a zivatart
De a cseppek méregként marják bőröm
Ízlik a méreg, gyönyör a fájdalom
Elmémet az emlékeddel fertőzöm
Ittas lelkemnek csak még nagyobb ártalom
A felhők arca megszűnik lélekvesztőn
Szürke körvonalaik öspszemosódnak
Széltől ringatózó margarétamezőn
Deja vu mézillatú selyemfa alatt
Te már láttad. Ez a léten túli lét?
Tavasz végi zápor, melyet elmos a felejtés
Nem volt az utolsó, hagyom tovább fájni
Hogy nélküled legyek, megéri elázni
Mikor várok rád egy kis erdei házban
Viaszosvásznon hervadt virágcsokor
Két éve érintetlenül álló váza
Vizét vérrel szennyeztük annyiszor
Éjfélig verseket írni a félhomályban
Míg hideg ujjaimba beleégnek szavaid
Margarétám a földre hullik hervadtan
S göndör tincseid végéről csepeg a víz
Tessék, ázott lelkem, nekem már nem kell
Vedd el, legyen a gyűjteményed darabja
Mint az út, mit biciklid kereke átölel
Vajon ugyanaz az eső öntözi majd sírjainkat?