Hol késik az öl, hol álmodni jó,
Hol simít az anyai kéz, puha szó?
Ritkán kapám, mit szívem keresett, S magamban őrzöm e drága keveset.
Hol van az este, a meleg ölű, Mikor a világ lett csöndes, derű?
Ritkán hajolt rám a gondos kar, S most szívem magánytól gyakorta zavar.
Óhajtás él bennem: „Adj még időt! Hadd kérjem tőled a régi erőt!”
Mert minden érintés, mit ritkán adál, Mélységben égett, akármi is vál.
Nem halt meg, nem tűnt el, érzem nagyon,
De az évek lassan szétválnak, vajon Mikor lesz újra, hogy szólít e kéz,
Hogy simítson csendben, gyógyítson, ha néz?
Add még nekem, mit nem tudtam kérni,
S hadd tanuljak magamban remélni, Hogy e távolság, mi köztünk fakadt,
Egyszer még eloszlik, és kezed marad.
