Álmok peremén járunk, mi ketten,
Az elme tükre csorbul csendesen.
Felszín alatt mély vizek zubognak,
Rejtett gondolatok titkon forrnak.
Ki vagyok én, ki a vágyban lép?
Árnyék vagyok, vagy épp törékeny kép?
Szerepeim bennem csendben hullnak,
Egy másik énben újra kigyúlnak.
Létünk zűrzavara, vad káosz,
Kétségek árnyéka lassan ránk hoz.
Törékeny énünk megfeszül a fényben,
Maszkunk mögött remegünk a mélyben.
A válasz talán mindig itt van,
De a kérdés örökké titokban.
A világ tükre bennünk pislákol,
De maga a tükör is homályos.
Senki vagyok, és mégis minden,
Lebegve járom az éj peremén.
A sötétből újjá születve fényben,
Újraépítem magam a létben.
