Vörös pokol kapujában, virágszirmok kezemben,
Elvesztek a régi álmok, mikor Én is elvesztem,
Fájó emlék marja gyomrom, a lángoló lelkek mezején,
S kiáltanék, de nem bírok, mikor a tűz elér.
Vörös pokol kapujában, nincs, aki megsegít,
Elapadó folyók medrében is csak a Láng szenesít,
S ha keresnéd a kiutat, tud, hogy az út, oly heves,
Mint a kéjnők ágyában az elszáradt nefelejcs.
Vörös pokol kapujában, a kínzó Láng megbújik,
S a jeges szívek didergése elmúlik,
Nem keres, és nem talál, csak némán elrabol,
S a jég fájdalmával zsarol.
Vörös pokol kapujában, a Láng nem ereszt,
Csak szeretni akart, de mindent felégetett,
Vállán a forró álom, szemében a fájdalom,
S most egyetlen barátja a szánalom.