Az éj sötét, a csend nehéz,
csak lomb sóhajt a fák fölött.
A Mester ül, szemét lehunyja,
s álmában látja jövőjét.
A pálma zöldje ráhajol:
„Ha hív, én árnyat adhatok.
De holnap ágam földre hull,
s lábad előtt lesz hódolat.”
Az olajág búsan remeg:
„Ó, látlak térden, s vért izzadsz.
S míg bűnök súlya nyom le téged,
árnyékomban az árulás.”
A nád megcsendül: „Én leszek
a gyenge pálca, mely vezet,
de kézbe fogva gúnyra készt,
s seb lesz belőlem, könny, kereszt.”
A tövis sápadt ága sír:
„A homlokodra hajlanék,
de most szívemnek átka ébred,
s beléd mar minden tőröm él.”
A tölgy lehajtja koronáját:
„Törzsemre vernek átkokat,
s a Golgotán majd én leszek,
ki hordja áldott súlyodat.”
A borostyán csak csendben kúszik,
ölelne, tartaná a múltat,
de nincs már szó, csak földbe zárt
nyugalmú, néma vigaszútja.
S az Úr felébred. Lába indul.
Az égbolt tiszta fénnyel ég.
A reggel csöndes, s harmat ül
a lombokban már a fény derül