Fáradt szemmel nézem, ahogy
Ibolyával és mentával sarjad a tavasz,
A rügyek éle sercen-bomlik,
Kinyújtóznak az ágak, hogy
Megmártózzanak a meleg fényben.
Emberek bóklásznak
A sárgán, zölden, kéken kavargó
Világban, mint a futó záporok
Az elvadult dombok felett.
Egyikük sem érti a másfél évet,
S talán nem értem én sem, aki
Végül kettőnk közül itt maradt.
Másfél év túl sok, hogy egy pillanat
Meg-megszakadó, majd az elmében
Mindig újra összeálló kiterjesztése legyen.
És mégis, oly kevés, megérteni
Ennek a furcsa életnek a fáradtan
Összefolyó napjait, s a halált,
Amely minden megmaradt pillanat
Mélyén ott hever.
Néha várok, néha csak álmodom.
Néha egyedül vagyok, néha nem,
Akivel lennék, azzal nem lehet,
Akit szeretni tudnék, az nem szeret.
Mennyi ember, s a szívük mélyén
Végülis mind ugyanaz.
Néha élek. Vagy legalábbis úgy képzelem.
Néha, néha kérdezek, de a kérdéseimre
Csak másfél évnyi üresség felel.