Nocsak! Reszket a bokornak ága! Csak nem egy madárka szállott éppen rája? No lehullt róla az orgona virága, s frissítő illata ideszállt orcámba
Kikandikál hirtelen az ág mögül egy orr, valaki van ott, ez így tiszta sor, aztán már nagy lepel füle is látszik: ó, egy kiskutya az, ki arra szaglászik
Megáll aztán hirtelen meglelve labdáját, a szél, mint szuperhős köpenyt lobogtatja szűzfehér bundáját. Szemében a nap sugara visszatükröződik, nyájas mosolyától az ég örömtől töltődik
Nohát mit csinál? Magát vakarja, s a rizzottósárgás nyakékét magáról ekképp lekapja. Meglát: oldalra dönti fejét, aztán vissza, s felém kacsint, mancsrát rázva a távolból küld nekem pacsit
Ezután lám, mintha épp közelebb jönne, ahh, istenkém, elalélok menten gyönyörömbe! Forró láva keblem, mióta megpillantottam, akarom hogy itt legyen ölelő karomban
Bizalommal jő, bennem rosszra nem gyanakszik, s hogy őt meglestem, még azért sem haragszik. Nem haboz a szaglászással, bújva fekszik kezemre, boldogabb a világon most nincs, ki nálam lehetne
Ahol lepel füle kilóg, ott hozzá bújok, majd se percet, se órát én nem számolok. Aztán egyszer csak látom, ahogy örömében meghempereg egy sármedencében
Először feje tűnik, majd lába, s egész teste, majd mire észbe kapok, mint tej a kakaó által, úgy van átfestve.
Persze még így is a természet legszebb alkotása, a kampusz menti Móricz utca legcukibb nagyTeó kutyája. Vajna én most, vajha sár lennék ma nem lenne tanítás, s tán egész nap, de legalább estig vele lehetnék