A lámpafény, ha felgyújtom,
Néha még előkotor
Valamit a sötétből.
A fénybe zuhan egy-egy
Részlete a tájnak, egy bokor
Vagy egy fa íves ága.
Itt egy romos ház,
Amott egy kerítés,
Azon túl pedig a kis utca,
A gyermekévek lábnyoma.
És a régi pálya a fák alatt,
Ahol, már egyre inkább érzem,
Valami fontos ott maradt.
Ha lehunyom a szemem,
A nyáresték halvány képe
Még áttetszik az idő
Szűkre szabott résein.
Nevetés hallatszik,
Hol halkan, hol hangosan,
S fiúk szaladnak a szélben,
Izzadt-fáradtan, őszintén és boldogan.
Néha meg-megállnak, lihegnek,
Egymásra néznek,
Mintha csak valami súlyos,
Közös titkot őriznének.
Valamit talán tudnak,
Amit én már nem,
Valamit talán nem tudnak,
Amit én már igen.
Az arcuk távoli, megfoghatatlan.
Vékony körvonalaik
Lassan feloldódnak
A halványuló fényben.
És egyre csak nézem,
Ahogy a fiúk szaladnak a szélben.
