Este mindig nehezebb,
mint a vizes lepedő a vállamon,
a gondolatok, mint kósza kutyák,
nyüszítve jönnek a sarkamban
A csend, mint egy kihűlt test,
mellettem fekszik mozdulatlan,
és a falak, mint süket rokonok,
csak némán néznek rám.
A szívem, mint rozsdás óra,
kattog valami régmúlt időn,
és a múlt, mint egy árnyék-színpad,
újra eljátssza, mit nem kértem én.
A hold, mint egy kifakult szem,
bámul a redőny résein át,
fénye, akár egy hűtlen levél,
ami soha nem ért célt, csak fájt.
És mégis, valami ilyenkor kel:
az ihlet, mint vér az ujjbegyen,
ha megvágod magad a csenddel,
és pirosra írja az éjjelt velem.
A szó, mint eső a porra hull,
lassan, de mindenre rátalál,
az elme, mint egy álmatlan kert,
virágzik – s csak este lesz igazán.
Mert nappal minden álca él,
de éjjel lehull mind a maszk,
és én, mint egy fáradt írnok,
a sötétben szavakat tapasztok
Egymás mellé mintha
Nem is lenne már holnap
Várva arra hogy értelmet nyernek lassan
Lassan avagy talán sosasem
Este mindig rosszabb – ez igaz,
de valahogy ilyenkor vagyok én,
mint tenger, ha magába omlik,
És mint az a harang ami mindig ugyanakkor kondít