Sokáig kavargott bennem a gondolat,
Vajon mégis, mi bajom lehet?
Ez az érzés szüntelen, fojtogat.
De hallgat a világ, nem felel.
Nem, nem akarom,
Szürke kezei rántanak a mélybe, némán sikoltok.
Szürke vagyok én is, láttam magamon.
Zuhog az eső, és mit rejteget?
Futok előled, rettegek.
Pedig a te kék szemed muttata meg a színeket.
Menj el kérlek.
Nem, gyere vissza,
Nem jössz már, azt mondták.
De én itt állok, nem látsz?
Szemeidben élek,
De ha elfordulsz, mennyit érek?
Láttam ahogy magad megadod,
Nem tudom miért,
Hangtalan sóhaj, ez vagyok.
Vihar a lelkem, máskor sugárzó nap.
Ma mégis halvány köd van bennem.
Ki vagyok én?
És vajon ki kellene lennem?
“Odessa” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jázmin, ez gyönyörű filozófia! Bár mindenki tenné fel magának ezt a kérdést! Te már nem vagy halvány köd, ez tuti! Hangtalan sóhaj ne légy,
hangod megvan , ahhoz, hogy mások is meghallják! Ez a lényege a felfakadó gondolatoknak, amiket hívhatunk akár művészetnek is!
Szeretettel: Gusztáv