Kerepesdűlő halált hozó füve:
meghaltál,
Bús éltednek alkonyán új kaput nyitottál,
A szent kenettel bennünket meg sem vártál,
Lélekteremtményeidnek fájdalmat okoztál!
És pór, kicsiny házadnak küszöbin belépve,
Széjjel-szanat fehérítő ömlik szét terítve,
S a szobának feketéllő végébe tekintve,
Létrát látok padlásodra fölfelé vezetve.
Oh, emlékszel-e te még a szívfájó napra,
Amidőn kérted valakitől: ,,Engem vigyen föl a padlásra”?
Gondolsz-e még ő reá, s vártál-e szavára?
Válasz nyögve elakadván: ,,Már egy hete csak a mamára”…..
Tehát még így sem örvendhetel:
Sötétség,
Fájdalom a krisztusi korban ért üdvösség
Szirtjeiden üvöltél, de nem karolt segítség,
És álmod csak egy cukor volt, mi számodra nagy költség…
De te nyúgva meredtél, s az ár sodort egy dinnyehéjt.
Oh Uram, Istenem ne átkozd ő szegényt!
Oly embert ne, ki megszületvén elorzásra ítélt,
Szemed reá! -nem volt szent, de igaz hívő, mind amíg élt.
Szíved szép volt, gyönyörűszép, érzékeny és keserű.
Rokon vagyok! Rájövék, s arcom fogja büszke derű.
De szégyen az is lehetne, mi mástól vagy te nagyhírű.
De mindegy is…. Új világod talán már békés és jobbszínű.
S verseidet elolvasám, mélyebbnél is mélyre ás,
Szűmbe mélyre behatolván játszik velem e varázs:
Gyermekkorom emléke zeng: ,,Aludj el szépen kis Balázs”.
De te álmodj még szebbeket, mi teljesült vágy, vagy bármi más…