Nem kérdez,
nem magyaráz,
csak odanyújtja a kezét –
félretéve minden harcot,
minden múltat.
És én nem szólok,
csak rászorítok –
mint aki megtalált valamit,
amit nem lehet kimondani.
Valamit ami hirtelen hatalmas érték lett.
Nem ment meg,
nem ígér csodát,
de ott van, mikor
remeg a világ.
Mint egy fa gyökere viharban,
mint puha fény az ablakban.
mint simító szellő a nyári viharban.
Nem látvány, nem nagy szó,
csak csendes jelenlét,
De néha épp ez tart meg:
egy mozdulat,
ami nem enged – csak marad.
Ez a kéz nem kér,
csak van.
És ettől lesz könnyebb a nap,
csendesebb a félelem,
szelídebb a fájdalom.