Kiabál a gyermek énbennem,
felesel, ha Júdást felmentem.
Nem hagy békén, nem csitul el –
megint, megint, hogy élnem kell.
Játszanék én szép gonosszal,
álruhában, csupa fénnyel.
Gyermekarccal, felnőtt testben,
tétován, egy régi versben.
Játszani tanít, nem feledni,
mélybe nézni, s megkeresni
azt, ki voltam – vagy még vagyok,
Ő az, ki szól, ha hazudok,
ha csend vagyok, ha hallgatok.
Ő dobog bennem, ha félek,
és ő nevet, ha mesélek.
Kiabál a gyermek énbennem –
és én hagyom. Nem lehet csendben.
Mert ő vagyok, s ha szóra sem méltatom,
elvész bennem minden alkalom.