ÁLLJ
Hagyd abba!
Figyelj rám egy kicsit:
Miért kell minden versnek
Másról szólnia?
Mert ha a szerelemről merengek,
Mindenki összenéz,
Hogy vajon kiről is beszélhet
“Ez a léha, tétova ész”,
De ha szenvedésről, bánatról írok,
Nem a gondolat a lényeg,
Hanem a pletyka, melynek íze
Bármely szóképnék édesebb.
Lehet akár szenvedély vagy boldogság,
Őrület vagy melankólia is a téma
Az embernek nem kell más,
Csak a társának legmélyebb titka.
Verset írni több, mint költőnek lenni,
Van benne valami durva,
Képlékeny indulat, mely képes ölni,
Ha talál rá elegendő szavakat.
De bármelyik mamlasz meg nem érdemli,
Hogy a sorok közt övé legyen a főszerep.
A pletykát a versben egy átok keresni,
De a falu utcáin talán még van rá kereset.
Mert mindig a gyilkos az érdekesebb
És nem a sárba tiport áldozat,
A lírai én csak egy eszköz arra,
Hogy ihletté tegye a hazugokat.
Túl büszke vagyok én ehhez.
Nem akarok védtelenné lenni,
De ha nem hagyom el a jelmezt,
Szavaimat ki fogja olvasni?
Nem akarom, hogy bárki is büszke
Legyen arra, hogy egy múzsa,
S közben vérben tocsog az a keze
Amelyben az új kését tartja.
De az én kezemről is csöpög a vér,
Én is cserélem naponta a késeket,
Hiszen nincs egy olyan áldozat,
Ki ne vérrel írta volna fel a
Homlokára, hogy ártatlan.
Legyen hát ez a téma:
A költő, mint gyilkos, kinek
Lelkiismerete diktálja a vallomást,
Hazugságait hasonlatokba öltözteti,
Hogy szavakból építse fel igazságát.
A múzsa tehát a lelkiismeret,
Kinek hordozója a vádlott,
Mert magamból nem teremtek
A költészet kedvéért áldozatot.
