Most ki fogja majd kéet kezem?
Ki sír, majd nevet velem?
Meztelen sorvadok a hidegben,
egy végtelenül magányos szigeten.
Honvágyat érez a szívem,
otthonnak tekint téged.
Közel vagy, mégis olyan messze.
Tekinteted szemhéjaimra van festve,
hogy lássalak ha lehunyom két szemem,
és mosolyoddal színezd be minden sötét percem.
Remegve engedem el lelkedet,
ahogy te dobtad el szívemet.
Álmaid visszhangját hallom a hegyekben,
szemeid márvány tekintetét látom az egekben.
Menekülsz az ordító csendtől,
üvöltesz némán a sötétből.
Fájdalmad csillapítja az eufóriát,
bárcsak elkövetted volna azt a hibát.
Futsz a vihar ölébe,
arcod ellepi a köd, menekülsz az éj leplébe.
Érzed hogy esőben rád talál a béke.
Könnyeid alkossanak szivárványt a réten,
ahol fájdalmad a nap fényében ragyog,
a szürke felhők mögül, nekem adod.
Ráncos ajkaid simogassa a szél,
szíved hidegét vigye el, könnyedén.
A napraforgók közt törj össze kecsesen,
míg a villámok nem ébresztenek fel, engedj el nehezen.
Emlékem virágozza be szomorúságod,
mikor vágyakozva a sírodat ásod.
Titkolt hiányom csak esztétikus melankólia,
egy gyönyörű tragédia.