Kapaszkodnék, ha tudnék mibe,
de így – a semmiben állva –
engem ránt el az idő keze,
s nem tudom, meddig maradok még árva.
Kapcsolódnék, ha tudnék kivel,
ám mellettem puszta tárgyak
sivár szemekkel néznek lesben,
s az embertelen űr lelkemre támad.
Szétmar, hogy én már senkinek se
legyek „te”, ne lássam magamat másban,
s legyek a Senki gyermeke.
Még az égi űr is szebb, mert
ott rám nézne egy tüzes csillag, s hátha
begyógyulna szívemben a seb.