Az ember keresi a fényt,
de soha nem gondol bele:
a fény mindig árnyékot szül.
Minden mosoly mögött ott lapul
a hallgatás élesebb fele,
minden „szeretlek”-ben ott van
a „elveszíthetlek” néma réme.
Én mégis az árnyékban élek.
Ott nem kell játszani a fényt,
nem kell bizonyítani, hogy van értelme,
mert a sötét önmagában bizonyíték:
létezik, mert elfed, és mert túlél.
Az árnyék nem kér, nem hazudik,
csak kísér –
s ha eljön a végső csend,
nem a fény fog várni rám,
hanem önmagam legsötétebb mása.
És ez rendben van.