Ecsetvonások a szívből

Az élet vásznán rejtett álmok képe néz velünk szembe,
Az ecsetem könny, vászonra festem vele lelkem zaját csendbe
Minden szín, minden árnyalat, egy történetet mesél,
Minden csepp, az elme az ecsettel gondolatot cserél.

A hajnali fény alatt egy vérző lantot pengetek,
S pengét véve lapomra édes vörös színt engedek,
Elteszem a lantot, talán kézbe sem veszem többé soha,
Szürke napjaim bántja, az ő színes mosolya.

Bármennyire is szürke vagyok a fehér bárányok között,
El kell ismerjem, nem uralkodhatok mindig érzelmeim fölött,
A sok aranyrög között, én egy ócska széndarab vagyok,
A sötét külső ellenére, belül erős gyémánt ragyog.

Szeretem a kéket, az édes, sós vizek ízét,
Az óceánt, mely az égbolttal kötött éppen békét.
A kék a csend, az égbolt tiszta álma,
Egy hűvös ölelés, fuvallat, a lelkemnek nyugodt álma.

Szeretem a zöldet is, a természet színét,
A hirdetőket, a tavasz érkezését.
Rügyekben szunnyadó álmok ígéretét,
A kopár réteknek kedves lepedőjét.

S a piros a láng, a szenvedély haragja,
A szív dobbanása, a vér szent patakja.
Égő napsütés, mely mindent felkavar,
S a lélekben örökre nyomot hagyva mar.

Szívem színekkel teli, csodálatom fel nem fogható,
De a belső láncom nehezen bontható,
S bármennyire is vonz a kavalkád varázsa,
Csak a toll marad az embernek legjobb barátja.