Azon gondolkoztam,
Vajon elmond-e valamit
Az a pár tüszőszál a karomon,
Amit kihagytam a tegnap esti
Borotválkozásnál.
Vajon súg-e valamit ahogy
Görnyedten ülök.
Hanyagul, szinte már
Összerogyottan.
Üzen-e az a pár kócos tincs
A coffomban,
Szól-e az összeborzolt
Szemöldököm,
Vagy a megborzongott
Arcgödröm zavaromban.
Szólít-e a zöld szemem,
Vagy inkább elhallgattat
Megszeppent tekintetem?
Talán túl későn
Kezdett zavarni a szőr.
Mindig mondták:
„Fogjon seprűt a hátán!”
Akkora gubanc volt mindig
A hajamban,
Fésűről meg persze
hallani sem akartam.
A fejemet mindig
párnába dugtam,
Innen jöhetett a szemöldök borza.
Kicsinek pedig sokat mosolyogtam,
Talán ez nyomhatta azt a gödröt
az arcomba.
A szememet meg apa
Adta,
Benne a megszeppenés és zavar
Velem született.
Most jövök rá,
Hogy Kislány vagyok még.
Ugyanaz,
Aki fenntartotta
a hanyagság jogát.
És ha rámnézel . . .
Vajon látod-e
Ezt a Bent rekedt Kislányt ?
Ezen gondolkoztam.