Eleinte idegen voltam saját bőrömben.
A tükör csak árnyakat mutatott,
és minden reggel ugyanazt kérdezte:
elég vagy-e így?
Mások hangja hangosabb volt,
mint a saját szívem dobbanása.
Mértem magam szűk álmokhoz,
mások elvárásaihoz,
és minden „majd ha” mögött
egyre kisebb lettem.
Elrejtettem a hibáimat,
mintha láthatatlan láncok lennének,
pedig csak sebek,
amelyek tanítani próbáltak.
Azt hittem, erősnek lenni azt jelenti:
nem sírni,
nem félni,
nem kérdezni.
De egy nap elfáradtam.
Leültem a földre, kezemben a régi naplómmal,
és először nem javítani akartam,
csak hallgatni a saját hangomat.
Ott volt minden repedésemben
az, aki túlélt.
Aki nem tűnt el,
csak csendben várt.
És akkor kimondtam:
ez is én vagyok.
A remegés, a bizonytalanság,
a múltam összes nehéz mondata.
Nem lettem tökéletes.
De egész igen.
Az elfogadás nem halk volt,
hanem erős,
mint amikor a föld megremeg,
és már nincs visszaút.
Most nem hajolok meg minden szélben.
Amit elutasítottam magamban,
abból lett a gerincem.
Erősebb vagyok,
mert nem harcolok többé önmagam ellen.
Erősebb,
mert tudom, honnan indultam.
És ha ma belenézek a tükörbe,
nem kérdezem, hogy elég vagyok-e.
Mosolygok, és azt mondom:
megérkeztem.
