egy autista srácnak, akit nagyon szerettem
1. Fájdalom
Van-e végpontja a fájdalomnak
elkezdődik-e valahol
van-e legbelül
van-e örök zsugorodás
van-e egy pont,
mely meddő
s hol végre megállhatunk
van-e, hol szűnik
s ez ugyanaz-e, hol kezdődik
van-e szabadulás
hol kezem kezed fogja
hol szavaid elérnek
s ez ugyanaz-e,
hol szavaim elérnek
létezik-e boldogság
van-e végpontja
elkezdődik-e valahol.
2. Kényszerűség
Már nem tudok odamenni
gondolataim nem követi semmi
csak esetlenségem kínos csendjei
enni, menni, lenni, játszani,
az elfogadhatatlanban lépkedni
már nem keresni,
mert a fájdalom természetes
s küzdeni felesleges,
nézd hát erőtlenségem
de már azt is csak közönnyel
olyannal, amivel eddig is
szükségtelennek tartottál
bármit mondani,
üres tekinteted
se keressen,
nézd a falat helyettem,
mint ahogy eddig is,
legyen minden zene fontosabb,
és én legyek az a kidobott mondat
mi mostanra már untat
egy utolsó bolond
ki átviszi a szerelmet
az elapadt folyó medrében
botladozva
egy ember
egyszeri
megismételhetetlen
kicsinysége.
3. Rothadás
Pihenő konyhakés az asztalon
lebbenő függöny mögött nyitott erkélyajtó
egy belédszorult lépés zavart keltő terhe
önzőséged záruló kelepcéje
melyre ébredsz azon a napon
mikor ellépked hangtalan,
csak botja, árnyéka, meg rabruhája van,
s nettó gonoszsága
fúrja beléd,
lök ki,
rúg az autók elé,
lelkedet összegyűrte,
mint azt a bizonyos levelet,
s bedobta a kukába
ahonnan nincs visszaút szavaidnak,
csak társbérlet
egy rothadó almacsutka
és egy használt hajgumi mellett.
4. Elfogadás
Amikor megérkezel oda
én valahol leszek
gyönyörködöm
ebben az elnyújtott
befejezetlenségben
mely lassan hömpölyög
és lehet sosem lesz vége,
de szeretem
élvezem
mélabús színeivel
ahogy mindent beborít
és épp ebben a változatlan
morajlásban
találom meg
azt a helyet
ahol Te vagy
ahova megérkeztél
az időtlen létezésben
elfogadom
hogy talán
sosem fogsz
szeretni
talán
csak lüktetésed
egyetlenegy dobbanása
leszek én
minden valómmal.