Az éjszaka himnusza
Magamra hagy a nap, az én asszonyom
Egy pillanatra felszabadul az ég
Szívemben érzem, eljött az alkalom
S ekkor lassan olvadni kezd a jég
Magamra kapom elkopott kabátom
Aztán az ajtórésből visszalesve
Látom, hogy kedvesem elviszi az álom
De én sajnos másra vágyom ma este
Sálamat az orromra húzva megyek
Megyek előre szelem az utcákat
Inkább lennék nélkületek, mint veled
Mégis, mint egy kutya futok utánad
A holdvilág megcsillan a köveken
Mint valami földöntúli ragyogás
Megfogadtam pirkadatig követem
Talán holdkóros volnék? Nem, ez most más
A padon egy árva test oszlik némán
S szemében az ég sárga fogai
Csillognak, ragyognak, akár a gyémánt
Üres tekintet, kár bármit mondani
Szinte már szállok a kopasz fák között
Nincsen messze, vár rám az én kedvesem
Ajtót nyit, lágy éjfélszínbe öltözött
Megölel, igen, ez igaz szerelem
Mint az irigy, kémkedő szomszéd vénség
Könyököl be a lámpa sárga fénye
A nap eléri a horizont szélét
Alvadt vért ken a matt fekete égre
A kinti fák ágárnyai megnyúlnak
Hosszú karmuk mély nyomot hagy a falon
A lámpák kialszanak, napfény gyullad
Narancs színbe fulladt világ, fájdalom
Otthon a szép megint egyedül ébred
Míg én, a rút, az álmos várost járom
S tán legbelül örülök, hogy élek
De titokban félek, mindez csak álom
Már az ajtóm előtt állok, reggel van
Pedig megfogadtam, nem jövök haza
Meddig küszködtem magammal hajnalban
Bevalljam? A szeretőm az éjszaka