1095 napról
Légy tengerbe fulladó szikla,
Homokba merülő nimfa,
Fürödj az élet mocskos vízében,
S ne kutasd a hajnal határát.
Én sem teszem! Csak várom
a láthatatlan óra utolsó pillanatát.
Miközben minden percben
könnyezik egy bohóc…
Hiheted!
Kietlen a part, alszik a jeges víz,
A halak végtelen magányossága felett
Susog a levegő, az Istenek játéka ez.
Itt senki semmit nem hisz.
Messze tűnik a közeli Olümposz orma,
S a mögötte élő népek nyüzsgő hangja.
Miért nem ott, s miért itt,
Hol senki semmit nem hisz?
Vagy én lennék a Kis herceg?
Hisz se virágom, se bolygóm nincsen,
Bárányt se rajzolt senki nekem,
Se bölcs rókát nem ismerek.
Repülni akarok, de miért nincs szárnyam?
Ha rab vagyok az élet börtönében, miért magam?
Örök ideaként létezni örök kincs!
De hiheted: Itt senki semmit nem hisz!
Elfordul a világ
Tövisek szúrják mellemet,
A falióra földre zuhan,
Elképedve távozik a szelíd nap,
Elfordul a világ, s maradok magam.
Képtelen a kép, mit e tükör fest,
Valaki lát, s reszketve sikolt,
Üvegdarabok hullnak a talajra,
Éppoly könnyedén, mint a falevelek.
Kínzó volt a tél, mégis rideg a nyár,
Egy más világ hangja szól hozzám.
A szabadság vándora
Úgy érezném a szabadság mámorát,
Hogy egy pillanatra én lehessék én…
Úgy szedném a szabadság díszes fáját,
Hogy ízlelhessem zamatos gyümölcsét…
Úgy szállnék az égen, mint a viharos szél,
Hogy átéljem a lét csodás érzését…
Úgy lennék és a hatalmas szabadság,
Hogy tőlem függjön e sokrétű Mindenség…
De ki vagy rideg, álarcos szabadság?
Mit érsz te egy lélek ködös hajnalán?
Mutasd fantom arcod, hagy ismerjelek már.
Létezel vagy csak illúzió vagy netán?
Kétkedő vándora vagyok az életnek,
Homályos rejtélye vagy a vak erdőnek,
Nem látlak, nem hallak, nem is érezhetlek,
Mégis a sötét útvesztőig követlek…
Néha kell
Néha kell egy váratlan csalódás,
A Mélybe zuhanó kiábrándulás.
Néha kell a gyötrő, tengernyi bánat,
Mely kínozza a megálmodott vágyat.
Néha kell egy kis titkolózás,
Eltakarni, hogy mi az igazság,
Néha kell a megvető sajnálat,
Hazugságokat táplálni: százat.
Néha kell a keserű fájdalom,
A szívet őrlő ördögi malom.
Néha ki kell mondani: bocsánat,
Belátni a végzetes hibákat.
Néha kell… néha kell… a Mindenség.
Hol élek?
Hol élek? Hol vad oroszlánok tépnek szét,
És nem dalolnak édes, gyermeki mesét,
Reményvesztést követ reménytelen remény,
Otthonom már örökké e mókuskerék…
Hol élek? Hol a vágyak pokoltűzben égnek.
S mint vulkánkitörés, az éjbe ömlenek,
Majd szétmállanak, mint az álomszigetek,
Fújva-fújnak már örökké a zord szelek…
Hol élek? Hol még a virágok is sírnak,
Sós könnyeikkel szomjas földet táplálnak,
Szirmaikon tükröződik a bús bánat,
A boldogság szigete örökre várhat…
CSÁSZI ZSÜLIET