A jelen és a múlt dala

Felfrissülést hirdet a kis patak,
kavicsról kavicsra csobbanva halad,
azt hiszi, útja örökös kacaj,
nem sejti, elnyeli a nagy folyam.

A természet rendje mily csodás,
összhangban a szépséggel a vidámság.
Az idillbe belefér a brekegő hang,
úgy rémlik, már sokszor hallottam.

Patakban úsznak a ficánkoló halak,
a végzet Istene ítéletét kimondja,
ember kezében pecabot, damil és csali,
aminek sajnos, nem lehet ellenállni.

Kóborló gondolatokat hoz felém a szél,
messzi tájakról énekel és mesét mesél,
mindent megszépítve tömné tele a fejem,
a TV-t utánozza, engem nem csap be.

Inkább kicsiny patak vizébe lépek,
nekem az itthoni keserves életem az élet,
igyekszem biztosan kavicsról kavicsra lépve
vágyaimat dédelgetni, mégis hiába minden.

Semmi sem változik
igazán, felkel a Nap
hajnaltájt,
szürkület után
felváltja a Hold,
nap mint nap az élet
rám hajol.

Tőlem nem messze
hangtalan,
náddal tarkított patak
mossa a partot,
nem kérdez semmit,
csak lassan csobog.

Tanúm az életem,
nem tudom,
mikor változtam meg,
bú nélkül elfogadom a
jelent, mert
szép maradt
mindkét szemem.