Egyedül
Patakban fáradt nap fénye csillan,
indul a reggel, s vacogó kabát
ringatja gyermekét lassan a parkban,
és álmodja vissza rég otthonát.
Kakaó melege száll, ahogy érzi
a gőzölgő zsemléknek friss illatát,
hallgat a csöndben, és mint aki félti,
szorítja magához a csöppnyi fiát.
Régmúlt időket idéz meg a hangja,
de sóhajba fullad a keserű szó,
fáj még a lelke, de nincs, aki hallja,
őszülő fejére lehullik a hó.
Vézna karjával egy sálat ölelget,
nincs benne senki, csak összetekert,
selymesen puha és sokszínű gyolcsa
keserűn elnyelt könnyeket rejt.
Kedves Rita! Most olvastam csak a csak hozzászólásod, köszönöm szépen! Igen, ezzel nyertem, aminek nagyon örülök!
Szeretettel üdvözöllek: Anett 🌷
Kedves Anett!
Tetszéssel olvastam a versed. Nem tudom, hogy ezzel nyertél-e, de akár igen, akár nem, igazán megható és szép alkotás.
Szeretettel: Rita(f)