Erzsébet kápolna
Madárdal ébred és messze száll,
átölel féltve a napsugár,
ábrándos, felhős a végtelen,
színekre bomlik a láthatár.
Felzúg a harang, tán válaszol,
hangja a szellővel átkarol,
madárdal szökken a zöldellő,
lombjukat megrázó fák alól.
Kápolna csendjében halk szavak,
suttogva imákat mondanak,
sóhajuk szelíden messze száll,
megőrzik titkukat hűs falak.
Két ember tétován ácsorog,
Istennek áldása ránk csorog,
néma teremben egy orgona,
hallgatag, megkopott padsorok.
Nyitott könyv, sorsok és életek,
fohásszal kérik az életet,
remegő kézzel írt árva szó
szívünkbe sebeket égetett.
Halljuk a betegek halk szavát,
Istenhez mondunk mi is imát,
könnyeket nyelünk csak szótlanul,
lelkünkre megáldott csend borul.
Kedves Rita! Köszönöm szépen! 😊
Kedves Anett!
"Halljuk a betegek halk szavát,
Istenhez mondunk mi is imát,
könnyeket nyelünk csak szótlanul,
lelkünkre megáldott csend borul"
Talán akkor értékeljük az egészséget, mikor betegek vagyunk.
Versed érdeklődéssel és tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita(f)
Köszönöm Zsike! 😊
Nagyon szép, megérintő versedhez, szeretettel gratulálok, drága Anett. (f)