Magzati pózban
Nézed a végtelennek tetsző plafont
és megpróbálsz saját szórakoztatásodra
valami huncut egyediséget felfedezni
a hamufehér tájon.
Közben ezerszer elunod magad
és kinyújtott testednek jól esne
egy hanyag pozícióváltás.
Fájdalmad legyűrve, nyögve mozdulsz.
Ólomlassúsággal leküzdöd
a gravitációt, a súrlódási erőt,
és fizikai törvények jutnak eszedbe,
amitől zihálni kezdesz,
mert fáraszt a gondolat.
Inkább szünetet tartva megállapodsz.
A vérkeringés megindul tagjaidban,
lábujjad zsibbadása szűnni kezd
és biztonságos komfortban érzed magad.
A távolodó plafon
elmosódó kontúrokkal semmivé válik.
Tested mozdulatlanságában ringatózol
összegömbölyödve az ösztönös létben,
s érteni véled több millió éves utadat
a távoli rideg barlang-világból
a puhacsipkéjű bölcsőd vánkosáig.
Abszurd kezdemény-álmodban
kétségbeesve tapogatózol.
Talán méhlepényed keresed
éhezve az igazságra,
miközben szűk valóságodban
borostád tovább nő,
míg újjászületésedre vársz.
Egy jó verset általában már elárul a jól megválasztott címe. Itt a cím elérte célját, megragadta kereső figyelmem, a vers témája, szövegezése pedig minőségben igazodik hozzá. Meg kell köszönnöm a felüdítő élményt; érett, kiforrott, felnőtt vers. Egyaránt árulkodik egyéniségről, tehetségről és stílusról.
Laca