Kétségbeesve fogunk eltűnni?

I.

Beletenyereltem az önsajnálatomba
Mert nincs, aki sajnálna
Átkarolna, megvigasztalna
Azt, hogy
Ebből miként jövök majd ki jól
Még én sem tudom.

Ha volt is néhány kellemes
Lopott percem az életben
Azt a múlandóság
Számon kérte rajtam
Visszakérte tőlem
Hiszen nincsen már hitelem
Sem szavam, ami hiteles volna
Olyan vagyok akár a sírásó
Kinek, ha nincsen egyéb dolga
Hát a saját sírját ássa.

Azt hiszem a napfelkelte
Holnap elmarad
Beragadt az égbolt cipzárja.

Én voltam az utolsó homokszem
Ami a homokórában lepergett
Eljött hát az a pillanat
Mikor hangtalan pofonként
Csattannak a szavak.

Én csupán csak
Egy lapzárta utáni hír vagyok
Az esti kiadásban
Ugrott a harsogó szalagcím és
Az exkluzív fotósorozat
A rádió is hallgat
Nincs konferanszié
A szenvedélyek nélküli élet
Nyomot hagyott rajta
A torkát
Cigaretta füstje marja
Sírás fojtogatja
Haját cibálva rángatja tükör elé
A saját kétségei között őrlődő
Egójától megfosztott szellem
Nincs is jelentkező rá
Aki a jellemét kigyomlálná.

II.

Akár szentekké is válhattunk volna
Ha másképp alakulnak
Itt a Földön dolgaink
Megbántuk bűneinket és
Feloldozást kaptunk
A Sátán kutyái
Már nem érhetnek el
Húsunkat sem marcangolhatják többet.

Úgy jártunk
Mint a soha el nem készült fénykép
Fény és árnyék játéka
A semmi közepén
Vártunk, míg felenged és
Elolvad szívünkön a jég
Egyazon pont lett
A kezdet és a vég.

Aztán majd elmúlik
Csendben mindben
Ahogy az új szerelemből is
Csak egy régi
Szép emlék lesz egyszer
Köddé válunk majd
Egy zűrzavaros éjszakán
Nem leszünk többé már
Csak falfirkák
A megroggyant
Kopott bérházak falán.

Hajgató Attila