L e s z e k
Voltam a tabuk nélküli
hited, ki talpra állított,
mikor a világ elé térdeltél
kegyelemért, mert a magány
bántott.
Voltam egy imád, suttogás
ajkadon, mikor az éjszakát
húztad magadra, mikor értem
vetettél keresztet, melledre,
válladra, homlokodra.
Voltál az Istenem, s néked
én-Isten, feloldozást kértünk
bűneinkre, miket el sem
követtünk, csak vágytuk
az igaz szót és kimondtuk.
Leszek felhők alatt a harmattól
könnyező búzavirág kékje,
s te leszel aki egy szál virágot
dob utánam – temetsz.