REMÉNYTELENSÉG

REMÉNYTELENSÉG

…és jött a reménytelenség,
mélyen húsomba mart,
mint felbőszült, korcs ebek,
akik semmi, kis koncért
durván, kegyetlenül ölnek
Remegtem, féltem,
sós verítékbe úszva
meghalt a buja vágy,
és minden körülöttem.
Vakon tapogatózva,
mint rongyos koldus
kerestem a mindennapok
büszke, meleg fényét
De szunnyadt a nap,
körülbástyázva magát
komor, sötét felhőkkel…
Elrejtve mögé
a rég áhított békét.
Sírtak a fák, s a magas ég
degeszre duzzadt,
ólmos csatornái
hirtelen megnyíltak
Mint egy titkos barlang
hívott, csalogatott
Bennem az érzések
kemény csatát vívtak.
Nem mertem belépni,
s mélyre hajtott fejjel,
a végtelen csendben
rám omolt a bánat
Miért e magány?
Miért nem élhetek,
úgy mint azok, kiket
mindegyik nap
tárt karokkal várnak?
Mélyen szégyenkezve,
rettegve csak bújtam:
fatörzs mögé, föld alá,
s gyenge emberként –
önmagam kínjába
Csak egy kis remény,
finom, apró sóhaj
emelkedett lassan,
mint zokogó dallam
végtelen útjára.
Majd verőfény hullt rám
tisztára pásztázva
a megrendült, harcos,
tavaszra váró tájat
Elmém élni kezdett,
s felvillanó reményben,
már szívből örültem
ennek a világnak.

Eger,2019. április 28. F.egri Rózsa (Vadvirág)

“REMÉNYTELENSÉG” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Talán a cím kissé félrevezető, de nekem egyértelmű a vers, ami jelzi a lélek legmélyebbről jövő kitörési szándékát a fényre…a magány végtelen szorításából
    Az út mindig körülményes, tüskékkel kirakott, nem nyílegyenes.
    Ezt próbálták kifejezni a váltakozó érzelmek, lehet hogy kissé túlbonyolítottam, de ezek ösztönből fakadt, nem igazán megfontolt gondolatok. Elnézést, ha csalódást okoztam.
    Köszönöm az olvasást, és a véleményezést. Üdv. Rózsa

  2. Nekem ez túl sok. Nem tudom "honnan-hová" akarsz eljutni.

    Bennem a hiba?
    Vélhetőleg

    üdv
    Imre

Szólj hozzá!