Fátyolvirágok
Mintha szárnyra kelne
A rét, úgy sodorja a szél
A virágcseppeket, melyek
Beborítják a kikötőket.
A tenger lassú imbolygással
Közelít a mólóhoz, köveket
És kagylókat hordva ki
Az ár, mely egy halódó
Virág mellett vert nyomot.
Fátyolosok voltak már
Virágszemei, pusztuló
Világ szélén elhalkuló
Talány volt élete, mert
A kavicsok közt nőtt föl
Ő, halvány, fátyolvirág.
A fényt visszatükrözte,
Gyökeret eresztett, s
Virágot hozott, ez volt
A világ rendje, de soha
Nem élt magáért egy
Percet sem, mindig
Másért tett meg mindent,
Nyoma volt csak magának.
Ilyen a mai ember. Él az ember
A karrierért, a gazdagságért,
A hatalomért, de elfelejtkezik
Arról, ki küldte e Földre, s
Így élete a maga karján
Ringott, azt hitte, holott
Mindig valaki más akart lenni,
Nem az, aki. Ma fátyolvirágokat
Láttam, oly áttetszőn, akár
Az üveg, s gondolják sokan,
Ez a valóság. A sziromesőben
Állva pedig azt érzem, be kell csuknom
Két szemem, s így lelkemmel
Nézve a világot, elfeledem azt, mi volt.
Székesfehérvár, 2011. május 17.
Elbert Anita
Kedves Anita, versed szép párhuzamra épül, sikeresen vitted végig a gondolatot. A rímtelenség és a kötetlen ritmus nem zavaró, ellenben szabad versnél elég csak a mondatkezdésnél meghagyni a nagybetűt, de teljesen is el lehet hagyni, a központozással együtt. De ezek csak apró formai megoldások, a versed így is jó. Én talán egy kicsit tömörítettem volna… Szeretettel, Feri:)