Észrevétlenül átölel a fény
Térdelve hallgatom a szent csendet.
Oltáron a gyertya csonkig égett,
Közben fából faragott szentek néznek,
Rövid imára hunyom le szemem.
Frissen mázolt gyóntatószék üres.
Nincs még itt a pap, ma ő nem vallat,
A keresztre szegezett is hallgat,
S egy kérdést hallott meg süket fülem.
Keskeny ablakon lép be a fény.
Színes üvegtáblára írt szöveg
Válaszol a szívbe döfött tőrrel,
S észrevétlenül átölel a fény.
Az örökmécsesen pók sző hálót.
Egy órája tán, hogy térden állok,
Kinyílik szemem, s mindent látok
A keresztre szegezett világból.
Boncasztalodon fekszik lelkem
Levetek mindent felvett ruhámból,
páncélinget, rostélyos sisakot.
Legyőztél ma, hát magamat megadom.
Hosszú lesz az éj, veled virrasztok.
Túl vagyok megint vesztes csatámon,
belátom erőtlen, gyenge vagyok.
Elvesztett kardom a sárban hagyom,
életem, király kezedbe adom.
Nincs már életem, csak vérző lelkem,
sebeit gyógyítod, bekötözöd.
A boncasztalodon fekszik lelkem,
fényruhát adj, reggel felöltözöm.
Habos László
Az első versedben szépen építkezik a gondolat, bár egy picikét soknak találom hozzá a tizenhat sort. A második versben nem teljesen értem, hogy ki ellen hadakoztál és vesztettél csatát. A világ ellen? Önmagad ellen? Vagy éppenséggel a "király " ellen, akinek magad megadod?
Képeid erősek, a versnek van lendülete és az őszinteség súlyával hatnak a szavaid. Igyekeztél a formai kötöttségeket is betartani, bár a ritmus néhány helyen megbicsaklik és talán a rímeken lehetett vona még csiszolni. Baráti üdvözlettel, Feri:)
[center][color=#cc0066][u]Kedves László ![/u]
Az első versedben oly szépen leírtakat már én is sokszor hasonló képen éltem meg Isten házában, ahova időnként betérek egy kis megvilágító fényre – olykor súlyos gondjaim között ….. Kiváló ez a versed !
A második versed is szép képekben ábrázolt érzésvilágodat tükrözi.
[b]Csak tiszta szívű és tehetséges ember írhat ilyen kedves szép verseket ![/b]
[u]Tisztelettel ![/u]
– keni -[/color][/center]