Váróterem

A talpam alatti hideg kövön
sovány árnyékomat nézem
mivel nincs kitől, hát magamtól kérdem:
– talán ő is épp olyan magányos,
mint amilyen én magam is vagyok?
ebben az üres váróteremben
ahol a neoncsövek halott- sárga fénye
életlen, homályos kontúrokat rajzol
mintha csak elmaszatolt gyerekrajz lenne itt minden
és az összegyűrt csokis papír a sarokban
akár az önéletrajzom is lehetne.

Itt én nem vagyok más
mint a hasztalan próbálkozás élő szobra
egy balul sikerült genetikai kísérlet
elől menekülő tébolyult professzor
alkoholmámorban fogant rémálma
egy sikertelen performance
negatív kritikája
rossz szájízű, odavetett félmondatok prédája
kezemben a jeggyel
ülök a váróteremben
miközben nem utazok sehova sem.

Társra leltem egy szürreális vers személyében
amely nem állt egyébből, mint
egyetlen szóból: álomvilág
lábjegyzetében ennyi állt:
„anno domini ezerkilencszázkilencvenhat
a helyzetem továbbra is kilátástalan
azt hiszem, hogy a dolgok
továbbra is rossz irányba mennek
a valóság héját, ha lehántjuk végre
önmaga tükörképét látja meg benne
minden kétségbeesett ember.”

2011. október. 31.

Hajgató Attila