Otthonról hazafelé

Szél fodrozta tüzes alkonyban,
napszítta kopár dombokon,
a lomhán hömpölygő folyóban
mártózik minden gondolatom.
Beleborzongok egy éles kanyarba,
mélybe zuhanó tekintetem
riadtan emelem magasba…
Nem látok át a hegyeken,
a sziklák olykor égig érnek,
egymásra borulnak mint szeretők,
a fák gyökerei átfonják egymást,
itt-ott szelíden tág legelők
tarkállanak a végtelen tájban,
ahogy elsuhan szemem előtt,
én mindent meg akarok ragadni
nehogy eltűnjön, még mielőtt
magamba zárom azt a látványt
és az érzést, hogy itt születtem.
Eszembe jutnak régmúlt idők,
mikor gyermekként fát ültettem.
Azok a csemeték mostanra tán
sudár fenyőkké növekedtek,
viharos napokon, ha szél zúgatja,
úgy érzem, hozzám beszélnek.

2012. 08. 14

Kondra Katalin