Mikor elmenTÉL

Mikor elmenTÉL

Bús arcom az ablakhoz szorítom,
Odakünn hócsillagok ringatóznak,
Harapós kedvében van ma a tél is,
Percei dermedt csendet hangolnak.

Hiába űzi szívem Prométheusz lángja,
Ha a fagy nekem szegezi halántékát,
Belém keseredik a múlt minden öröme,
S kapum alatt ébenarcú árnyék jár.

Szívembe ólomszárnyú bánat búvott,
Az ég is temető-fehér könnyeit hullatja,
Hóba préselt lábnyomod a messzibe vész,
S kihullik emlékkönyvünk utolsó lapja.

Nekem nem az ezüstfényű hólepel fáj,
Mert a hó alatt ott lapul a kikelet,
De nyitva hagytad magad mögött az ajtót,
S lelkemre tártad a hideget!

Felber Zsolt

“Mikor elmenTÉL” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Ica!
    Most csak ki kell tekinteni az ablakon, és látható a szép téli táj, és a hólepel sem fáj!:)
    Köszönöm, hogy olvastál:
    Zsolt

  2. Kedves "Senki Alfonzina"!

    Köszönöm, hogy elolvastad a versem, és a végére is értél!;)
    Üdv: Zsolt

Szólj hozzá!