szóval ez volnék én

szóval ez volnék én

ülök a semmi közepén
egóm simogat: „- jaj, szegény!”

/és egy hang folyton azt suttogja a fülembe: „miért?”/

szóval ez volnék én
csak ennyi, és
nem több
mint néhány sor
hevenyészve papírra vetve
rím nélküli
ritmust nélkülöző
szavak egymásutánisága
melyek harsogva
kiáltanak bele
a fület repesztő csendbe
de különös
figyeld csak
lelkem minden rezdülésével
mégis összecsengenek

/és egy hang folyton azt suttogja a fülembe: „miért?”/

két kezemmel
megfogom fejem
lassú, de
határozott mozdulatokkal
nyakamról letekerem
egy laza mozdulattal
beteszem hónom alá, hogy
más távlatból lássam
mivé lett az általam
eddig ismert világ

/és egy hang folyton azt suttogja a fülembe: „miért?”/

most, hogy végre
egymagam vagyok
sétálni indulok
kézen fogom magam
megyek mindig csak előre
egyenesen
bele a széles nagyvilágba
megfontoltan, félve
lépdelve
jó mélyen belegázolva
a nedves őszi avarba
mellettem kocog lihegve
bőrszíjra felfűzött
lelkiismeretem

/és egy hang folyton azt suttogja a fülembe: „miért?”/

most jó, ahogy
fekszem a sárga, őszi leveleken
még ha hideg és
nyirkos is kicsit
ilyenkor a föld
érzem, mint ha
belesüppednék
egyesülve az ősszel, és
a lenyugvó napnak
utolsó sugarával
aztán
tovatűnik minden, ami
a szemnek csak
káprázat, és
nem marad hátra más
csak a lerágott múltam
megsárgult csontváza

/és egy hang folyton azt suttogja a fülembe: „miért?”/

Hajgató Attila