Csendbe mártva

Már csendbe mártóztak a szavak,
Már lüktet az ablakon beszüremlő fény,
Már fülel a távol, és a behorpadt tér,
Már semmiben úsznak a hangok,
Már leszakadt egy gomb a lét
Kabátjáról, már semmi sem
Ugyanaz, mint rég, már
Törékeny a lelkem, már
Pöröl a kovács, már
Tavasz nyílik a dús lombokon,
Már sajkám az élet, bölcsőm
A sír, már görbül a csillag
Lemenő íve, már keresztet szegecsel
Az ács, már sarokba fordítja a betűt
A költő, már ébred a hajnal, és a táj,
Már nem számítanak a szavak semmit
Sem, már jelentés nélkülivé váltak mind,
Már garmadába fogja a csendet a mindenség,
Már törli a felejtést az emberiség,
Már csak emlékezésre int a galaxis,
Már elengedem erősségeimet,
Már kiszínezem a lét kontúrjait arannyal,
Már közönyösen int egyet a világ,
Már átitatja éggel a földet az Isten, s
Már őrzi a lét nagy titkait, már
Súgja az igét, de nem hallom tisztán,
Már katonásan csendbe mártózik
Viszont a fű, a csillagok, és az ember.

Székesfehérvár, 2013. január 15.

Elbert Anita