Idegen voltam
Lassan kitisztul elmém és minden rendeződik.
Ami volt sorsom: halódó hideg remegés
már nem egy beteg embrió örökölt póza.
Már nem.
Új élet kezdődik ma itt.
A szív friss vértől duzzad,
s az ember,
ki egykoron vörös mocsárban fuldokolt,
majd itt rátalál önmagára.
Ó zsenge emberfattyú,
lélek nélkül, fél szívvel esendő,
ki él ugyan, anyját emészti,
ám nem áldott az ő születése,
mondd, megleled-e egyszer még honod?
Idegen voltam én azon a tájon.
Fura idegen.
Városom sebeimre írt nem adott soha.
Én, bolond, pedig hogy szerettem!
Hogy szerettem!
Vak hittel, ájult rajongással bújtam,
kerestem minden zegzugát.
Mindhiába.
Ellenség volt, sohasem barát.
Belém nyilall a lét, a magány.
És ez fáj nagyon.
De néha álmodom:
csókos éjszakák édes emléke kísért.
Az a Lány!
Ő van itt egy nyárból.
Őt köszönti a park, a fenyves, s a vén folyó.
Irigyelt ifjúkorom bódult világa.
Lovas József Pál