ne keress a zúgó hétköznapok között,
hol az idő csalón életnek öltözött,
órák ketyegését ne kérd rajtam számon
a percek folyása nem az én talányom,
hát nem segíthetek; ne zörgess, ne kutass,
látszatra több vagyok, mint egyszerű utas,
mert nem izgat káosz, ciklikus, fals ima,
újra és újra mormolt diszharmónia,
ne borzolj miattam tollat és levelet,
ne szólíts, ne nevezz néven: nem felelek,
nem bújok zaj mögé, nem rejt humusz, moha,
ahol te keresnél, úgysem találsz soha,
csak figyelj, s megtudod, merre és ki vagyok,
ha megáll a szél és hallod, hogy hallgatok,
ha elcsendesül a nyugtalanság habja,
meglátod: tükrével arcomat takarja;
nem lüktet a káosz, nincs zaj, nincs remegés,
akkor ne habozz, hívj, akkor szólíts meg, és
amíg az el nem telt idő idetalál,
és az entrópia nem nő, egy helyben áll:
ott állok majd én is, ahol már nem vagy úr,
ott, a merevségben, mozdulatlanul,
a megsárgult, üres sorok között, halkan,
egyes egyedül a betű-avarban,
az ismeretlenbe, a semmibe zárva,
képtelenül, indok nélkül, és egy árva
szót sem szólok – hiszen ott nincsen felelet,
csak kérdések vannak, határozatlan rend,
és elbújtat minket, mint fekete katlan,
két szívverés közti kétely: kimondatlan,
s megtudod, a zajok honnan is erednek,
de míg nem mozdulnak a fogaskerekek,
te sem mozdulj, kérlek, ne rontsd el a képet,
a páholy már sejti: hiányos a képlet,
hadd élvezze kicsit, hogy mind istent játszhat
kevélyen, így nekik fennmarad a látszat,
légy kegyes velük és ámítsd még önmagad,
ha kilépsz, visszamész, úgyis visszaragad
magához a világ, s te magadhoz rántod
régi megszokásból eltorzult világod,
én pedig elmegyek, vissza fogok menni
kulisszák mögé, hol újra nem lát senki,
el a következő, görcsös mozdulatba,
elfelejtsz, emlékem hiába maradna:
amíg a percek újra el nem késnek,
én maradok csendnek, halk megismerésnek…
Szilágycseh, 2018. december 26. – 2019. január 9.