Hiány… (Anya)

Hiány… (Anya)

Tarka öltéseid között
oly észrevétlenül fáradt el az idő,
a súly alatt felnyögött tehetetlenül.
Magára maradt az addig még lüktető,
s csendessé vált így árván, őrizetlenül…
majd átlépett álmod fölött
az utolsó pillanat,
s fel máshol ébredtél.
Szívemmel tartom a szakadt a fonalat,
s a lélegzetemmel hozzá sóhajtanám
a folytatást…

“Hiány… (Anya)” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Ilona! Tökéletesen kifejezi a versed az anyahiány érzését.
    Szeretettel: Kati

Szólj hozzá!