Hattyúdal
Köd-dunyháját teríti az ősz,
erdők ölén pihen, s mezők felett.
Dér-borostás mosolya ívén
a nyár végleg elcsendesedett.
Titokban szívembe költözött,
piros vérembe lopta áramát,
sápadtan lüktet, hűl ki benne,
s sújtó súllyal szorít álma át.
Törvénye foglyaként omlok össze,
s önmagamba némán visszahullva
a csönd könnycsillámain már
harsogó büszkesége csitulna.
Késő már… mellém feküdt az idő,
szemfedelén a percek koppannak,
körbefog a szótlan remény és hit,
s emléke e tavasz-ízű csókoknak…
…Maroknyi hamvat ölel az éj,
lelkembe csurran a nyugalom,
a gyöngyfényű menny tiszta taván
nesztelen zeng hattyúdalom.
Bordány, 2018. április 7.