Hiába menekülsz, nincs esélyed
Arcomba csapja
a hideg esőt a szél
Fenyegetően nyújtva felém
fagyos érintésű kezét.
Jeges körmeit
húsomba vájja
a fájó emlékezés
a nem is olyan régen
elmúlt rettegés.
Mint az újkor messiása
aki eltéved a homokviharban
úgy sétálok cél nélkül
a magány labirintusában.
Kivert kutya sétál így
a szeméthegyek között
marakodva
lerágott csontok fölött.
Aztán végül is
valamire rájövök
ami ott rejtőzött végig
a ki nem mondott
szavak mögött:
Jöhetsz bárhonnan
mehetsz bármelyik országba
nem rejtőzhetsz el
zsebre vágva
a felelősséget
anélkül, hogy
rád ne találna
múltad
zsoldos katonája.
A véleményem igen tömör: jó. De ha túlzásba esnék, akkor azt mondanám: nagyon jó. 🙂 Ám én nem esem túlzásokba. 😉 Üdv. Éva