Skizofrén

SKIZOFRÉN

húzd el a függönyt, léted egy zárt világ,
beteg időkben aritmiás ütembe szédülsz,
nézd! posztmodern rémséggé vált minden virág,
szirma-szaggatott tulipán látványába révülsz,
egy fakó-fekete csúfság szárad a gazok között,
amott szüzességét vesztett liliom szeretne ölelni,
ölelve ölni, vérrel festene dühből felhők fölött
egy képet az agg korba érett Istenről, megérteni
szeretnéd a világot – hisz te magad gyártod
ezt a skizofrén selejtet, de hát nehéz feladat,
a milliárd bit sebességű hangokat hiába hallod,
nem tárolod a megoldó képletet – már feladtad,
mennyből kidobva dörömbölsz a pokol kapuján,
ahol a portán egy habzó szájú toportyán kiröhög,
előkap egy nád-sípot, riadó-jel és egy lánghullám
ad választ, csak lelked hátrál és arcodon lötyög
az örökkön viselt álarc

véget ért a harc,
csak az emlékezet
”ont monoton
bút konokon
és fájón.”

(„” = Paul Verlaine: Őszi sanzon – Tóth Árpád fordítása)